A kiképző tábor hajvágással és egy utolsó közös hamburgerezéssel ért véget, majd azt rögtön követte az EVS training, ami egy öt napos alkalom volt Sólheimarban. Ez a hely azon kívül, hogy öko-falu, arról híres, hogy itt hozta létre Sesselja Hreindís Sigmundsdóttir 1930-ban az ország első olyan gyerekotthonát, ahol sérült gyerekeket is fogadtak. Akkor ugyanis a szellemi sérültekre, mint fertőző betegségek hordozóira tekintettek. Akkoriban a másik furcsasága a helynek az volt, hogy a gyerekek a szabadban étkeztek, még pedig sok-sok zöldséget.
A zöldségnevelés megmaradt, viszont azóta már csak felnőtteket fogadnak. Közöttük van Reynir Pétur, aki végigsétált 32 nap alatt az egész szigetet körbeérő 1417 km hosszú 1-es úton 1985-ben. Majd ezt megismetelte a 15. vagy a 20. évforduló alkalmából. Habár a “celeb”, mint olyan nem létezik errefelé, az ő nevét mindenki ismeri itt.
Szóval ezen a helyen töltöttünk egy kis időt, mi SEEDSesek, két másik önkéntessel, Eric-kel, aki egy Waldorf óvodában, és Raquellel, aki a Vörös Keresztnél segítkezik. Ottvolt még Stefi, Paul, Irene, Magdalena, Leo, akik öten fát ültetnek szerte az országban.
Volt sok ismerkedős játék, némi fejtágító. A trainerek, Lenka és Ragga nagyon kedvesek voltak. Lenka maga is EVS önkéntesként érkezett ide tíz évvel ezelőtt Szlovákiából, most pedig már itt él és második gyermekét várja. Ragga pedig izlandi, a maga szőkeségével.
Ami igazán jó volt, hogy lehetőségünk volt alakítani a programot, így volt workshopunk csapatépítő játékokból és konfliktus kezelésből.
Amiért még hálás vagyok, hogy habár azért zsúfoltak voltak a napok, az esték üresek voltak, így ki-ki a maga kedve szerint lazíthatott. Ez két alkalommal közös mozizást jelentett egy nagy teremben, ahol először megnéztünk egy izlandi filmet, a maga depresszív életérzésével, majd egy hollywoodi mainstreamet feloldásként.
Az első film két idős emberről szólt, akik valamikor együtt nőttek fel, majd egy idősek otthonában ismét találkoztak. A nő szerette volna, ha gyerekkora helyszínen temetnék el, ezért elkötöttek egy Jeepet és megszöktek, a rendőrségpedig természetesen nyomozást indított.
S habár ez nagyon jó komédia alapanyag lehetne, ez kő kemény búskomorság volt. Lassú, fájdalmas életérzés. Egy jó dolog volt benne. Az egyik jelenet az egyetem közelében lévő temetőben játszódott. Abban, ahova az első napok egyikén Dajanával, Magdával, Mathilde-al és Miguellel együtt bemásztunk a nem túl magas falon át, mert nem találtuk a bejáratot. Majd a kimászás során néhány arra járó csak annyit mondott: semmi gond, ez itt Izland!
A másik film pedig egy figyelemzavaros, autista, de legalább a sorból erősen kilógó srác életét mutatta be. Végkifejlet: egy lavina miatt mindenki halott, csaj ő élte túl.
Az amerikai filmek pedig a Walter Mitty titkos élete, és a Kecskebűvölők volt. Habár az utóbbit én nem néztem végig.
Az utolsó este pedig Maffiásat játszottunk, amikor az embereknek körbe kell ülni, mindenki húz egy karaktert, és ki kell találni, hogy kik a gyilkosok. Sok nevetés volt aznap.
A legjobb az egészben talán pont az volt, hogy mivel itt elég nehéz alkoholhoz jutni (nehéz, mint nem lehet akárhol, akármikor, és akkor is csak drágán), ezért ennek hiányában sokkal inkább töltöttük az időt együtt. Kellemesebb volt ez így. Sőt, szerintem nagyon senkinek eszébe se jutott Sólheimar varázslatos elzártságában.
Az egyik napot pedig kirándulással töltöttük.
Az első állomásunk Skálholt volt, ahol már a X. század elején templom állt, illetve itt alapították az ország első iskoláját is 1056-ban, s akkortájt igazi központ volt, a legnagyobb város a szigeten. A jó humorú idegenvezetőnktől pedig az izlandi Rómeó és Júlia történetét is meghallgathattuk. “Júlia” nem más volt, mint annak a Brynjólfur Sveinssonnak a lánya, aki ma az 1000 koronán látható. Ő volt egyébként az, aki az ősi legendákat összegyűjtötte, szóval ezzel érdemelte ki ezt a méltóságot.
Ezután egy igen különleges helyre mentünk ebédelni: egy üvegházba, ahol paradicsomot termesztenek. Éppen ezért az ott működő étteremben is ebből készítenek minden fogást, még a fagylaltot is. A családi vállalkozásként működő helyet jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek. A név igazi izandi: Friðheimar.
Ezután fürdőbe mentünk, ami személy szerint nagy élményt nem jelentett. Szauna után én csak lábközépig mertem bemerészkedni, de a többiek többször is megmártóztak benne.
Ami ez után következett, az sokkal inkább tetszett. The Old School Hostel, avagy Héraðsskólinn Laugarbrautban. Az épületben 1928-1991 között működött iskola. Jó, nem ugyan ebben, mivel egyszer az épület leégett.
A tea és kávé mellé csokis sütit és a tulajdonos bemutatkozásàt kaptuk, aki az egyik barátjával maga újította fel az épületet és indította el a szállót. Az elején mindent ők csináltak. Ahogy ő mondta: sok padló volt feltörülve, sok WC kipucolva. Keményen megdolgoztak érte, és most van egy csodálatos, inspiráló hely, ami egyszerűen csak lenyűgöző.
A másik kedvenc mondatom tőle:
“Hittem azt, és még hiszem is, hogy a világot nekem kell megváltoztatni. De úgy alakult, hogy ahelyett, hogy én mennék ki a világba, a világ tér be hozzám.”
Nehéz volt a visszatérés gondolatával megbírkózni, főleg mivel kiderült, hogy a szálláson középkori körülmények uralkodnak: nincs internet. Miklában – így hívjuk a három szintes lakást, mivel a Miklabrauton van, a város főútja mellett – ugyanis csak korlatozott internetfelhasználásunk van. Vagyis se Skype, se youtube. Plusz visszaérkezve kiderült, hogy a mosógép továbbra sem működik, valamint a felső szinten a fürdőben nem lehet fürdeni.
Oké. Rendben. Semmi gond. Mit tehetünk? A hónapból már csak két nap van hátra, wifi van a közeli hostelben, és majd mosunk kézzel.
Dííí. Helytelen, Legalábbis az utolsó!
Krisztina és Mathilde ugyanis nem hagyta ennyiben, szuperhősnőkként megmentették a világot a pusztulástól, vagy legalábbis a szagszennyeződéstől. Ezt pedig nem csak azért mondom, mert Krisztina esetleg olvassa ezt a bejegyzést, hanem, mert ez valóban hatalmas segítség volt mindannyiónknak.
A lényeg, a mosógép működik, a zuhanyzót ma kicserélték és mivel elseje van, ismét online mindenki. Persze továbbra is csak korlátozottan.
Hétfőn résztvettünk a kötelezően ajánlott hétkezdő megbeszélésen. Kiderült, hogy a héten három napot Reykjaviknak fogunk önkénteskedni, amiért cserébe uszodabelépőt kapunk, a SEEDS és a város közötti együttműködèsnek hála.
A hétfői nap viszont olyan nagyon tavaszi nap volt, még magyarországi mércével mérve is, hogy Mathilde-dal felkerekedtünk fagylaltozni.
Jó, igazság szerint orvoshoz indultunk, csak későn. Így az egyik pub pultosától megtudtuk, hogy a régi kikötőben a csónakházak egy részét üzletekké alakították át, így van ott egy nagyon jó fagylaltozó rengeteg ízzel. Ráadásul a fehér csoki és a sós mogyorós karamell igazán finom. A régi-régi kikötőnek pedig megvan a turistáktól mentesebb bája. Egészen a kikötő bejáratát jelentő sárga törpe világítótorony tövéig. Van ott egy aprócska dombocska is. Zöld, az ösvény pedig spirálban visz fel, a tetején pedig természetesen egy kis halszárító bódé.
Csodálatos hely.
Amíg Mathilde az ott horgászó helyiekkel beszélgetett, addig én csak ültem a nagy köveken, hallgatva azt a mérhetetlen csendet és nyugalmat. Valami kéket, ami a távoli város zajában is megmaradt.
2016.06.01. Reykjavik
Izlandi zuzmó 